Robert Capa, A játékos – Kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban

Tegnap (nov. 10-én) végre sikerült ellátogatnom a Nemzeti Múzeumba, hogy egyik példaképemnek tekintett fotográfus képeiből álló kiállítást megnézzem. Bizony megérte, hiszen egy olyan arcát is bemutatták a művésznek, amelyről nem feltétlenül tud mindenki vagy csak sokkal kevesebbet hallunk.

Robert Capa (szül. Friedmann Endre) 1913 októberében született Budapesten. Egy gyors fejszámolással rá is jövünk, hogy nem véletlenül idén rendezték meg ezt a nagyszabású kiállítást: most lett volna 100 éves a fotóriporter – vagy ahogy magát hívta, a “háborús reporter”. Kalandos és szemtelenül rövid (halálakor még nem volt 41) élete során rengeteg helyre eljutott és négyezernél is több fotót készített. Leginkább haditudósítóként ismerjük nevét, azonban rengeteg más területen is alkotott, és a kiállításnak ez egy hatalmas piros pont: ezen fényképeiből is kifüggesztettek egy válogatást, ami a bohókás és életvidám Endrét mutatta be nekünk.

A tárlat nem véletlenül kapta ‘A játékos’ nevet. Capa maga is szeretett a szerencsével játszadozni, ez több szinten is érződött nála. Nagyon szeretett a lóversenypályán fogadni, nem vetette meg a kártyát, és bizony rendszeresen mutatkozott együtt csinosabbnál-csinosabb hölgyekkel. Néhány egzisztenciális mélyponttól eltekintve a jómódú emberek életét élte, és ezt a világot fotóin nyomon is követhetjük. Képes volt lencsevégre kapni az élet vidám pillanatait, sok fotón köszönnek vissza vidáman kártyázó, vagy a lovin feszült arccal figyelő emberek, de olyan megörökített fedélzeten boxoló katonákat is, akikre a többiek fogadhattak. Életét átjárta a vidámság, de első sorban a szerencse és az élettel való játszadozás.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint közelsége az eseményekhez. “Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Ez Robert Capa ars poeticája, aminek egész élete során meg akart és meg is felelt, bizonyítékul szolgáljon akár ‘A milicista halála’ című fotó, akár a normandiai partraszállásról készült sorozat akármelyik képe. Ő ott volt az események közvetlen közelében, de nem azzal a céllal, hogy az eseményt mutassa meg. Ő az emberekhez akart közel lenni, ő az embereket akarta a képeivel bemutatni, akik a saját történetüket mesélik el egyetlen pillanatba sűrítve. Nagy kár azokért a D-napon készült felvételeiért, amelyek az előhívás előtt elégtek, de így is ránk maradt néhány elképesztő, megindító és döbbenetes kép azokról a percekről és órákról, amikor az amerikai katonák szinte a halálba rohantak – vagy épp úsztak. És Capa ott volt. Ő is úszott, később ő is ejtőernyősként ugrott ki Németország fölött és ő is ott volt Indokínában a francia csapatokkal, amikor utolsó képeit készítette.

Robert_Capa1936

A kiállítás bepillantást enged az újságírásba is: magunk győződhetünk meg arról, hogy egy elkészült fotót miként vágnak, retusálnak annak megfelelően, hogy mit szeretnének vele később közölni, így például összehasonlíthatjuk egy-egy újság cenzúrázott és nyomtatásba engedett példányát.

Fotóriporterként sok megbízása volt, képei rengeteg helyen megjelentek, ezekből is ízelítőt kapunk, méghozzá eredeti példányok formájában. Ahogy a Life oldalait olvassuk, szinte ott érezzük magunkat 1949-ben, nem sokkal a kép elkészülte után.

A kiállított újságok és könyvek mellett olyan tárgyak is különlegessé teszik a kiállítást, mint a kis Endre általános iskolai füzete, vagy fényképezőgépeinek egyike. Ami pedig különösen tetszett, az egy félig nyitott katonai sátor volt, amiben egy mobil fotólabort állítottak föl, ezzel is azt bemutatva, hogy haditudósítóként már a helyszínen elő kellett hívni a képeket, ezzel is gyorsítva a nyomtatás és hírközlés sebességét.

A témák szerinti felosztás gyönyörűen felosztotta a bemutatott életművet: a francia kártya négy színével jelölték az egyes szakaszokat, így utalva Capa játékszeretetére.

A tárlat végére a fotós élete is véget ér, és ennek nagyon szép emléket állítottak: Ernest Hemingway levelét olvashattuk a falon, aki sajnálatát fejezte ki barátja elvesztése miatt.

A sors fintora, hogy bár minél közelebb akart lenni, halálát mégis a távolság okozta: egy francia ezreddel haladt, amikor egy jobb beállítás érdekében – az alakulat parancsnokának határozott figyelmeztetése ellenére – letért az útról és taposóaknára lépett, ami azonnal a halálát okozta. Robert Capát Amerikában helyezték örök nyugalomra.

Egyszerűen jó volt a kiállítás. Nem érdemes kertelni és nagy szavakat keresni, meg kell nézni és tanulni kell belőle. Megtanulni azt, hogy miként mutassunk be emberi sorsokat, életeket egyetlen fotó segítségével, és hogy ott kell lenni. A helyszínen. Az esemény közvetlen közelében. Akár az életünk árán is…

Kiállítás:  2013. Szeptember 19. – 2014. Január 12.

Cím: Magyar Nemzeti Múzeum – 1088 Budapest, Múzeum krt. 14-16.

Jegyárak: http://www.hnm.hu/hu/kiall/Exhibition.php?ID=117302

Kommentek