Pop lexikon I: Fran Palermo

Rengeteg a kétségbeesett, kiábrándult vélemény, vagy egyenesen  letaglózó kritika, ami manapság a magyar könnyűzenét illeti, de mint, ahogy a legtöbb esetben – a legtöbb művészeti ággal kapcsolatosan is – az elégedetlenség tájékozatlanságból fakad. A tájékoztatás hiányáért pedig ugyan lehet joggal hibáztatni a média különböző szegmenseit, hasznosabb, ha követjük a felvilágosodás korszakának vezető gondolatát, mely szerint mi vagyunk felelősek a saját tudásunkért, kutassuk fel tehát a jó zenéket, akkor is, ha nem készítik ki elénk fogyasztásra készen.

A most induló a rovatomban a mindenkori magyar könnyűzene bugyrait kívánom feltárni, köztük sok, a köztudat számára talán ismeretlen zenekarral, régiekkel és újakkal, de mindenképpen olyanokkal, amik bizonyos szempontból meghatározóak a maguk területén, még ha  nagyszínpadig talán sosem jutnak el.

A kritikusi munka velejárója a kutatás, amit nem csak a szerzőként tevékenykedő kritikusoktól várok el, hanem a mindennapok kritikusaitól, a művészetek felhasználóitól; az átlag embertől. Sokat hallom mind irodalommal, mind zenével kapcsolatban, hogy azért nincs valakinek konkrét véleménye egy alkotással kapcsolatban, mert “nem ért”, az adott műfajhoz.

Ez önbecsapás. Az ember elméjének nagyszerűsége nem a lexikális tudás elsajátításának képessége, hanem az adottság, hogy a meglévő tudásából képes következtetéseket levonni, véleményt formálni. Aki hallott már két pop dalt, már kell, hogy legyen véleménye, hiszen van összehasonlítási alapja. Ezért is tartom fontosnak, hogy a zenekarok bemutatása, véleményezése hosszútávon legyen kétirányú folyamat.

Maguk a zenekarok érdemlik meg azt, hogy igen is bele hallgassatok a belinkelt dalokba, és alul a komment szekcióban hangot adjatok akár önálló véleményeteknek, akár az ellen véleményeiteknek az írásaimmal kapcsolatban.

Függelék1: Ne tessék megsértődni a pop jelzőn. A ’90-es évek magyar viszonylatai tették a szót csúffá, angol jelentése popular music, vagyis könnyűzene. Nem összekeverendő a mára már szintén pejoratívvá váló szóval a mainstreammel – ami szintén nem szitokszó, de ezeknek az kifejezéseknek a devalválódása jól jellemzi a magyar könnyűzenei viszonyokat és a közízlést.

Fran Palermo: vigyázat, nyomokban egyéniséget tartalmaz!

Nagy dilemma volt, hogy melyik zenekarral kezdjem a sort, ám végül győzött az aktualitás. Sajnos nem csak a témaválasztásommal kapcsolatban mondható el ez, de erre majd visszatérek később.  A döntés után pedig újabb nehézség állt elém, hogyan lehetne leírni egy olyan zenekart, aminek még az identitása sem egységes?!

A Facebook oldalukon 2012. márciusa a zenekar alapításának dátuma, holott nem csak a Tumblr árulkodik korábbi létezésükről, de még én is voltam 2011-es koncertjükön (a Könyvtár Klubban). Nyilván a felállás változása az oka annak, hogy újabb keltezést adtak működésüknek, ez mégis visszásságot kelthet rajongóik között.

 

“Én már akkor is szerettem a Fran Palermot, amikor még nem is voltak”

– képzeletbeli hipszter rajongó

 

Ez a történeti töredezettség a zenéjükre is igaz volt, hiszen volt egy óriási váltás a zenei világban. A Petőfi Rádiónak köszönhetően az ország fiataljai Fran Palermot egy félig-meddig indie és világzeneként elkönyvelt gitárpopként ismerte meg (A Museum of Clouds és a fenti dal hozta meg nekik az igazi sikert: Morning Waltz). Szép volt, jó volt, tán igaz se volt. Tipikusan amerikai álom-jellegű sztori.

Adott egy nagy tehetséggel, kifejezetten jó közönséggel megáldott zenekar, akik csinálták a dolgukat, hatalmas bulikat csaptak, tánccal meg őrülettel. S akkor jött a patkány menedzsment – nem, tényleg úgy hívják az irodát: Hot Rats – akik ki tudja mennyi ráhatással de világra hoztak egy sokkal piacképesebb zenekart.

Sokan vádolhatnak most rosszindulattal, aminek gyökerét biztosan irigységben vagy epésségben látják, az eddigi bemutatóm alapján, hiszen sok jót nem mondtam eddig a srácokról. Erről szó sincs. Két periódusra bontanám a csapat működését, s a maga módján mindkét időszak egyedülálló volt a maga módján, s a személyes fájdalmam mindösszesen annyi, hogy az első időszak vonalát sem ők, sem más zenekar nem képviseli jelenleg kis hazánkban.

Úgy kezdték pályájukat, ahogy a legtöbb mai zenekar; lentről, önerőből. Ugyan személyesen akkor még nem ismertem őket, én is majdnem egy velük közös zenei eseményen kezdtem meg zenés működésemet (az esemény azonban költségvetési megszorítások miatt elmaradt). Félévvel később pedig végre elkavarodtam a Könyvtár Klubbos koncertjükre, ahol is döbbenettel tapasztaltam, hogy akkora hangulatot tudtak csinálni, amire még a profi zenekarok közül is csak kevesen képesek.

A Fran Palermo nem az a négy akkordos rock zenekar volt, amihez a közönség hozzászokott. Eleve nem is gitár alapú volt a zenéjük, a színpadkép pedig úgy írható le, hogy baromi sokan, baromi sok hangszerrel álldogáltak a velük szemben táncoló tömeg mellett. A hangulat leginkább a ska koncertek örömzenéjéhez volt hasonlatos, de a zene maga tele volt balkáni elemekkel, francia fanfar motívumokkal, sőt helyenként közel keleti hangzások is felszólaltak.

(egy korai koncert videója, csak a hangulat láttatása kedvéért)

A világzene mintapéldánya volt a Fran Palermo, a közönsége pedig közösség volt. Bár sok-sok ember járt rendszeresen a koncertekre, valójában egy óriási baráti társasához hasonlított az egész, mindenki valakinek a valakije volt.

A már profi körülmények között felvett, de a kezdetekre még leginkább emlékeztető anyaguk az Arizona. A dal világszínvonalú, benne van a világzene, de közben felnő akár egy Mumford and sons léptékű zenekar nagyságához is. S ha már hasonlítgatom a külföldiekhez, a Fran Palermo indokoltan nem “magyar”. Állandó problémám különböző zenekarokkal, hogy magukra akarnak erőltetni  valami külföldies manírt, akár imázs szintjén, akár már a dalszövegek tekintetében.

Alapszabály kezdő zenekaroknak, ha nincs konkrét oka annak, hogy nem magyarul énekel az énekes, akkor énekeljen magyarul! Nem fasiszta nézeteimet tárom a világ elé, egyszerűen az esetek 99%-ban, ha egy zenekar idegen nyelven írja a dalokat, az veszít az egyéniségéből, torzul az identitása, hiteltelenné válik, vagy egészen egyszerűen gagyi lesz, mivel sokkal többen hiszik, hogy tudnak angolul, mint ahányan valóban helyes kiejtéssel el tudnának énekelni egy dalt.

A Fran Palermonak jól áll az idegen nyelv, mind a francia, mind az angol, ez pedig a frontembernek – a zenekar működésének utolsó időszakában kissé megosztó Henrinek – köszönhető, akiről most, első sikeres zenekara feloszlása után is biztosan állítom, nem utoljára láttuk színpadon, hiszen oda született. De nem ő volt az “egyetlen frontembere” a zenekarnak, egy alkalmi produkció erejéig az A38-on beugrott Kollár-Klemencz László is. Együtt játszották el a Kistehén Zenekar Noir Desire feldolgozását.

 

Az új vonal eljövetelével már abszolút a nyugatiasság lett úrrá a zenén, a koncerteken megszűnt az örömzene jelleg. Az egész zenekar imázsa sokkal profibb lett – ezzel együtt a régi koncertfelvételek nagy sajnálatomra eltűntek a youtube csatornájukról. Már nem recsegtek a hallgatható anyagok, s bár a kidobott új anyaguk, a Museum of Clouds tele volt jó dallal, a már belinkelt Morning Waltz mellett (amivel ha lehet, még több lány rajongót gyűjtöttek maguknak) a No, Never  Go Back mindenképpen megérdemli a kiemelést, hiszen a hangszerelésben lévő különbségeket félretéve ez a dal is tudja hozni azt a dinamikát, amire a srácok valójában képesek.

Hogy miért mentek szét, azzal nem szeretnék foglalkozni, meg lehet őket kérdezni, ha hajlandóak, válaszolnak. Ami viszont biztos, bár sosem voltak irányadó zenekar a magyar könnyűzenében, nagyon fognak hiányozni, hiszen egy olyan posztot töltöttek be rövid működésük során, amit az Arcade Fire, Mumford and Sons vagy az Of Monsters and Men magyar rajongói régóta hiányolhattak, s olyan űrt hagynak maguk után, amit nehéz lesz betölteni.

Akinek megjött a kedve hozzájuk, annak az a jó hírünk, hogy December 28-án még egyszer utoljára (?) meghallgathatóak a Kuplungban. 

Kommentek