Ilyen volt a Pafe!

Első nap
Falunap. Ezt a szót kerestük, amikor délután beléptünk a még avatatlan fesztivál területére. Emberléptékű. Ha szebben akarjuk kifejezni magunkat. Nincsenek nagy távolságok, a színpadok egymás hegyén-hátán. Igazság szerint minden van, amire egy fesztiválozónak szüksége lehet, és mégis valahogy szerénynek tűnik első ránézésre Szántódpuszta ideiglenes zenei mennyországa. Majdnem minden van. Csomagmegőrző például nincsen. Ez csak azért baj, mert az értékek biztonsága szempontjából egyébként is a Pannónia Fesztivál a legrizikósabb. Olcsó a jegy, nem mindig lehet kiszűrni a rossz szándékú embereket. A beléptetéssel kapcsolatosan tapasztalatom nincsen, mi a zenész bejáraton közlekedtünk az esetek nagy részében. A biztonsági őrök az első napokban nagyon rendesek voltak. Elitizmus. Szeretném azt gondolni, hogy nem a zenész pass-om miatt, hanem mert egyébként is minden vendéggel azok voltak.

Már nem is olyan underground a Magashegyi
Első koncertünk egyből a Bocskor Bíborka vezette Magashegyi Underground volt. Ahhoz képest, hogy a különböző színpadokon olyan nevek léptek fel, mint a Road, a Depresszió vagy a Rózsaszín Pitbull, Bíborkáék előtt jókora embertömeg táncolt. Szabadtérre hangszerelt dalokkal, ugrabugrálással és óriási lelkesedéssel mozgatták a túlnyomórészt lányok alkotta közönséget. Zeneileg az egyik legjobban összerakott produkció volt az egész fesztiválon.

Második nap
A Pafe páros napjain úgy látszik, átok ült. Második és negyedik napon is elöntötte az eső a fesztivált. Ám amilyen hirtelen jött, úgy süvített el felettünk egy-két óra alatt a rossz idő,   Második napon az Alvin és a mókusok koncertet voltak kénytelen átidőzíteni 20:00-ról hajnali kettőre, ami azt gondolom, egy fesztiválon senkinek nem okoz problémát. Az elvonuló vihar mögött nem maradt más csak az örömzene.
Többek között a Paddy and the Rats, a Kistehén, az Ocho Macho és a brit Rudimental pörgette fel a hangulatot, aminek a tetőpontja egyértelműen az éjfél után kezdődő Pannonia Allstar Ska Orchestra volt. Világszínvonalú koncert, egy világszínvonalú de szívében mégis magyar zenekartól. Lord Panamo aka Krsa privát néhány ezer fős  aerobik órája óriási energiákat szabadított fel az eső áztatta fesztiválozókból, akik a zord idő okozta punnyadásból egy csapásra életre keltek. az időjárásra való tekintettel keresve sem találhattunk volna jobb felhozatalt.
Itt érdemes megemlékezni a fesztivál legkisebb ám legesőbiztosabb színpadáról, a Hóóórukk Hüttéről és az ott fellépő zenekarokról. Több olyan volt köztük, akiket személyesen is be szándékozok mutatni a közeljövőben, de amit most mindenképpen említésre méltónak találtam a színpad szélsőségessége. Az eső alatt ott húztuk meg magunkat sokad magammal. Éppen a Limbless kezdett játszani, amikor elhelyezkedtünk a sörpadok sűrűjében a kőfal jelentette menedék mögött. Borzasztóak voltak. Olyan szétesett, hamis és teljesen strukturálatlan zenét játszottak, hogy volt aki tüdőgyulladást kockáztatva inkább nekivágott a szakadó esőnek, minthogy ott maradt volna. Éppen arra gondoltam, hogy meg se közelítem többet ezt a színpadot, amikor a hörgő-morgó-zörgő Limbless befejezte előadását, és a Tohu-Bohu nevezetű, számomra mindeddig ismeretlen formáció vette át a színpadot. Első találkozásnak szívet melengető volt – kiváltképpen az előzmények ismeretében. Dallamos, pontos zene, nem tucat hangzás és szimpatikus zenészek jellemezték a felmentősereget. Jó koncert: Rossz koncert a Hüttében, 1:1.
Harmadik nap
Szombat estére a felhők ideiglenes távollétében lehűlt a levegő, így minden lelkes fesztiválozó koncertezésre volt ítélve az ülve ivás és fűben alvás helyett – jól lehet, ezeknek az elfoglaltságoknak így is meglepően sokan hódoltak. Ahogy megközelítettük a fesztivált, utunkat két oldalról szegélyezték a kocsik, a közéjük vert illegális sátortáborok és a közöttük alapozó fiatalok. A napot a Hüttében kezdtük, ahol is a Bogoz adott egy kellemes koncertet. Stabil Kispál utánérzet, egy kevés plusz, fél ötkor tökéletes volt. Előzőnaphoz képest immár nincs kihangosítva a Hütte, csak a színpadtól szóltak a zenekarok. Hogy ennek technikai vagy elképzelésbeli okai voltak, azt nem tudom, de feltűnő volt és kissé zavaró. Nagy színpad, nagy koncertek. Ez volt az a nap, amikor a legtöbb zenekar felnőtt a nagyszínpad kihívásához. Rögtön az Intim Torna Illegállal kezdődött a nap. Sokat nem vesződnek azzal, hogy “új zenei hangzásokat”, “egyedi dalokat”, “saját stílust” dolgozzanak ki. Bele-bele nyúlnak abba, ami már megvan, és azt gyúrják kicsit ITI-sre – ám mindez olyan hitelesen működik náluk, hogy önkéntelenül is kialakult egyfajta felismerhető hangzás náluk – ha éppen nem a Quimby-re, Kispálra, Tankcsapdára vagy Bikinire hasonlít az adott dal. Annyit viszont mindenképpen el lehet mondani az Intim Torna Illegálról, hogy jelenleg ők itthon a legjobb koncert zenekar. Olyan félelmetes hangulatot tudnak varázsolni a koncerteken, amire legfeljebb a ska zenekarok képesek, mégis – főleg az új albumuk dalaira igaz ez – a rock & roll jegyében táncoltatják meg a közönséget.
Az ITI örömzenéje – és egy tál nagyon finom helyi sztrapacska elfogyasztása – után ellátogattunk a Vadfruttikra. A legnagyobb jóindulattal sem lehetne őket rock ikonnak tekinteni abból a szempontból, hogy zeneileg ők is a 80-as évek vége alternatív köpönyegéből bújtak ki. Bár azóta még egy kis elektronikával is megbolondították a zenéjüket. De! Ha ez nem volt rock&roll, akkor nem tudom, mi az. Hiteles zenekar. Tomboló közönség. Tánc. Balhé a biztonsági emberekkel.
A PaFe szokásaitól eltérően, most kifejezetten nagy hangsúlyt kapott az elektronikus zene. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a három külföldi főfellépő, akik a dub, dubstep és a drum and bass hangzásvilágán belül operáltak produkciójukkal. Ehhez csatlakozott még a Brains egy félelmetesen kidolgozott előadással. Ha előző nap nem esik az eső, a közönség felrúgta volna az egész déli part porkészletét. De esett, így a tüdőnk is megmenekült.
Negyedik nap
Ideje korán megjelentünk a fesztiválra, többek között a saját fellépésünkre készülvén, vártuk a finálét. Ha az első napra a falunap szó volt jellemző, a vasárnap délután három óra a poszt-apokaliptikus jelzőt érdemli. A fesztivál alszik – “aki haragszik, csak abban dolgozik némi erő” – elvétve átsuhan egy-egy ördögszekér a kies pusztán, mint egy autentikus kelet-német westernfilmben.
Ami nagy hátránya volt ennek a fesztiválnak, az a koncertek előtti/közötti programok hiánya. Kevés mindent lehetett csinálni a monoton részegedésen kívül a fesztivál területén. És ha már a fesztivál területéről beszélünk! Majdnem kihagytam a fesztivál retro újítását, a kupon rendszert. Nem érzem az előrelépést a PayPass-hoz képest. papírfecnikkel kellett fizetni, amiket egyszerűbb volt elhagyni, mint a pénzt magát. Másik nagy globális sérelem a fesztiválozók között, a Tuborg hegemóniája volt. No magával a Tuborggal nincs gondom – főleg, ha nincs vizezve – de, hogy 4 dl legyen a korsó kiszerelése, az egy felnőtt magyar férfi számára vetekszik a diétás sör felháborító létezésével. Ám még ez sem volt olyan mértékben felháborító, mint a taxi sofőrök teljhatalma és az ebből fakadó önkényes rémuralmuk. Első este – kisebb nógatás után – ezer magyar forintért vittek minket szállásunkig, ami egy korrekt ár vidéken. Második este engesztelhetetlenül követelték a sofőrök a “jogosan járó” kétezer forintjukat. Ám legyen, hiszen negyven perc sétára vagyunk a kényelmes szállástól, sokáig buliztunk, ennyi belefér. Harmadik nap azonban már háromezer forintot ért az az út, ami csütörtökön még belefért ezerbe.
A saját fellépésünket nem kívánom hosszan ecsetelni, mert bár a szervezés is, és nagy szerencsénkre a közönség is tökéletesen alkalmas volt ahhoz, hogy kihozzuk azt, amit egy fesztiválból ki kell. Óriásit buliztunk. Ebben elévülhetetlen érdeme van a mindenkor jelenlévő zeneszerető embereknek. Ahogy minden zenekar, mi is találtunk lent magunknak közösséget, közönséget, akikhez tartozni tudunk, akikhez tartozni érdemes. Sokan nem értik, miért jó egy fesztivál: ezt a közösség érzetet, a gyerekkori tábor hangulatot és mindannyiunk közös szerelmét, a zenét egyesítik a fesztiválok. Ennek maradéktalanul eleget tett a PaFe is, minden kidomborított hibájától eltekintve. Ám hozzáteszem, hogy ebben nagyon nagy érdeme van az itthon zenélő tehetséges művészeknek is, és az ide látogató végtelenül szimpatikus sztároknak is, akiknek a nagy része mind közönségével bulizott. Közösségével bulizott.
Nem véletlenül a PaFe hazánk legolcsóbb nyári fesztiválja, sok dologban van lemaradása a többi nagy névhez képest, de büszke vagyok rá, hogy ott lehetett, hogy játszhattam, és hogy írhatok róla.

Kommentek