Életkép a Balaton Soundról

A 2013-as MasterCard Balaton Sound a várakozásaimnak megfelelően fergeteges bulinak bizonyult. Nagy nevek, komoly fellépők biztosították a hajnalig tartó pörgést, amihez persze a rengeteg bulizni vágyó fiatal is hozzátette a magáét.

2013_07_11_17.08.23Július 11., csütörtök. Megérkezünk Zamárdiba. Végre itt vagyunk és nem is egyedül. Rengeteg ember lepi el már délelõtt a Balaton parti községet, többségük  – természetesen (?) – bulizni vágyó fiatal. Cuccainkkal a hátunkon megindulunk a tömeggel az egyértelmű irányba, hogy aztán egy bő fél óra múlva lepakoljunk, felállítsuk a sátrunkat és bemenjünk a fesztiválra.
“Úristen, de csaj, úristen, de csaj!” – megy nagyjából folyamatosan. El vagyunk ájulva a felhozataltól, ami nem is csoda abból a szempontból, hogy ez az elsõ fesztiválunk a szórakozás szemszögébõl. Bejárjuk a területet, felmérjük, hogy mi merre található, a biztonság kedvéért még egy MetaPay-kártyát is beszerzünk némi forinttal.

2013_07_14_01.34.05Este aztán indulhat a buli. Röpke fél óra alatt be is jutunk. Csodálkozunk? Dehogy, hiszen Avicii az elsõ fellépõ a nagyszínpadon. Nem is okoz csalódást. Dübörgő zene, ismert dallamok, záróakkordként pedig egy kis tüzijáték a Balaton fölött. Brutál jó buli, folytatás előtt azonban visszamegyünk a sátrakhoz, hogy egy kis lelkesítőt igyunk némi alkohol formályában. Az 1-kor kezdődő Justice-t érjük el a Party Arénában, sokadmagunkkal elég jót sikerül bulizni.
12.-e, dél. Miután kikelünk a sátrakból, elintézzük mindennapi dolgainkat, estére össze is szedjük magunkat. Ma már inkább a fogyasztáson van a hangsúly, a tervezett Armin van Buuren koncertről le is maradunk. Semmi baj, lehet még szórakozni. Újra irány az Aréna, a ma estét itt töltjük.
2013_07_12_23.30.52Karmatronic, aztán Nervo. Hihetetlen buli, brutális tömeg. Az én 172 centimmel nem volt épp szerencsés lépés bemenni a szimpad elé tök középre, de hát a buliért mindent! A soron következő Dada Life-ot kihagyjuk, inkább levegőzünk egy kicsit, de Hardwellt semmi pénzért se hagynánk ki, szóval irány vissza! 4-ig bírjuk, megyünk lefeküdni. Aludni nem annyira sikerül, egyrészt a kint, másrészt a fejünkben tovább dübörgő zene miatt. Nem baj, hiszen nem épp aludni jöttünk.
Egyszer csak 13.-a, újra dél. Napi rutin, viszont ma már nem hagyunk ki nagyszínpados koncertet. Időben iszunk, viszonylag időben el is indulunk, sikerül elcsípni Steve Aoki műsorának kb. a második felét. Én kicsit gyengének találom, inkább csak műsorozik, mint zenél, de sebaj, ez kell a népnek, ő is tudja nagyon jól. Végez, taps, vonuló tömeg. Következik a brit The Prodigy. Kicsit csalódnom kell, mert valahogy nagyobb bulira számítottam tőlük. Persze most se érzem olyan rosszul magam, de azért csak lehetne ez is jobb. Lezavarják a pogókkal átitatott koncertet, szokásos esti tüzijáték, menjünk tovább bulizni.
2013_07_14_00.10.01Ismét a Party Aréna a célpont, Julia Carpenter nyitja az est fennmaradó részét. Mindenki imádja, tombol a tömeg, nem lehet betelni a csajjal meg a zenéjével. Hihetetlen gyorsan el is telik a rá bízott másfél óra, következik Alesso.
Természetesen benne se kell csalódni, csak úgy “csapatjuk neki”! Az ő buliját azonban csak a félig tudjuk élvezni, ugyanis “kénytelenek” vagyunk átmenni egy másik színpadhoz, ahol Dimitri Vegas és Like Mike pörgetik a lemezeket. Most őszintén. Kinek jut eszébe Alessót, Dimitriéket és Axwellt (akihez végül nem megyünk) egymással fedésben felléptetni? Ökörség a javából, az biztos. De sajna ez van, kénytelenek vagyunk ezzel beérni. Dimitriék ugye belgák, nem is szabad csodálkozni rajta, hogy rettenet sok belga fiatal jelent meg a koncerten.
2013_07_14_01.36.13Sikerül viszonylag közel férkőznünk a színpadhoz, ahol már ők vannak látható többségben, nem is bírnak magukkal. Nem akarok senkit se megsérteni, de állítom, ezek nem  normálisak. Bár tény, hogy számomra újdonságként mutatják be, hogy bizony a house zenére is lehet pogózni. Legalábbis szerintük. Körülöttem sok olyan magyar fiatal van, aki viszont már marhára unja őket, sokkal inkább a zenére figyelnének, mintsem arra, nehogy belekerüljenek a tomboló belgák körébe. Ebben egyet kell értenem velük. A koncertnek aztán csak vége van, kikászálódunk a tömegből és feltesszük magunknak a kérdést, hogy akkor most mi is legyen. Axwellre meg se próbálunk bemenni, mondván, folyamatosan ömlik be a tömeg (később kiderül persze, hogy simán befértünk volna), így a Mexx sátorhoz megyünk megnézni, mi is van. Kicsit gyengusz a buli, de ez nem szegi kedvünk, reggel 5 óra van, amikor is úgy gondoljuk, hogy ideje nyugovóra térni.
2013_07_13_21.01.31Az utolsó nap reggelén (ez délben van) ugyanúgy elvégezzük dolgainkat, késő délután már a bekevert italokat, meg a kezdetleges sufni-koktélokat iszogatjuk, hogy jó hangulatban teljen az utolsó koncert a nagyszínpadon: Calvin Harrist mégsem lehet teljesen józanul köszönteni. Az angol úriember – mi sem meglepőbb – nagyon-nagyon jó bulit csinál, nem tudjuk már hova feljebb rakni a kezünket azt jelezve, hogy ez bizony bejön nekünk. Végefőcím, tüzijáték, konfetti. Némi frissítő magunkhoz vétele után újult erővel térünk be a Party Arénába, hogy egy kis agypusztító technóval vegyünk búcsút – most már – kedvenc fesztiválunktól. Hot X, Slam és Green Velvet nyomják a talpalávalót, aztán valamikor fél 3 körül otthagyjuk őket, hogy némi kajához jussunk. Enni úgyis már csak otthon akarunk legközelebb.

Az eredmény? Rengeteg emlék, legalább egy évig utolérhetetlen élmény, és némi izomláz, mert voltam olyan kedves, és több koncerten is a nyakamba vettem valamelyik barátomat, hogy fentről élvezhesse a dübörgést. De ez benne van, semmi panasz nincs itt.

Jövőre várhatóan ugyanitt.

Kommentek