Csendes Generáció

Magyar Ifjúság 2012 címmel adták ki a jelenleg 15-29 éves korosztályt vizsgáló tanulmánykötetet. A mért eredmények első ránézésre nem túl szívderítőek; az Y generáció passzív, konformista és egyre kilátástalanabbnak látja a jövőt, a lázongó ifjúság fogalma pedig szinte teljesen értelmét vesztette az utóbbi évtizedekben. De vajon milyen jelenségek állhatnak ezen változások mögött, és ez hogyan érinti a magyar társadalom jövőjét?

“Amerika nem hazudik, csak nem tud magáról”

(Kaukázus: Autósmozi)

                Mielőtt még kétségbeesnénk, hogy hová tart így ez az ország, le kell szögezni, hogy ezek a tendenciák részben globálisak, ugyanúgy érintik a francia, a brit vagy akár az amerikai fiatalokat is. Fontos kiemelni az Internet szerepét, ami a globalizációt elképesztő gyorsasággal terjeszti, s mint egy óriási virtuális köztársaság, átfogja a világ minden felhasználóját – még a digitalizálódás úttörőjének mondható Egyesült Államokban is 87%-ban 16-24 év közötti fiatalok teszik ki a közösségi oldalak felhasználó bázisát. 1

                A multimédiás eszközök és az online felületek dinamikus fejlődése tulajdonképpen elérhetővé tették az egész világot akár egy átlagos kiskamasz szobájából is. Az utóbbi tíz évben az embert érő ingerek  mennyisége exponenciálisan nőtt – és növekszik -, amire mi csak ingerküszöbünk növelésével tudtunk reagálni. Ennek azonban elkerülhetetlen velejárója, hogy szépen lassan teljesen érzéketlenné válhatunk közvetlen környezetünk “szürke” történéseire. Gondoljunk csak a kereskedelmi csatornák hírműsorainak szerkezeti felépítésére; ha valakinek a fejét vágták le, vagy egy éppen aktuális főgonosznak kikiáltott kishatalom fegyverkezik, az bekerül a hírekbe a kisszínes előtt, ha helyi kulturális vagy művészeti díjakat adnak át, az nem.

                Az intimitás és a személyes kapcsolatok szintén veszítettek értékükből, hiszen a közösségi oldalakon párhuzamosan is tudunk több emberrel kommunikálni – arról nem is beszélve, mennyivel könnyebb adott esetben valós érzelmeink, reakcióink felvállalása nélkül, effektíve “arctalanul” csevegni. A különböző multimédiás eszközöket kendőzetlenül azzal a jelszóval reklámozzák, hogy a világ elérhető lesz az otthonodból, minek tennéd ki tehát a lábad akárhova, legyen az mozi, koncert, könyvtár, csak egy gombnyomás, és már tiéd is az élmény lebutított, műanyagszagú verziója. Olcsóbb, egyszerűbb, kényelmesebb, és a XXI. században ez az igazi preferencia.

                 Mindezek együtthatása lehetővé teszi, hogy akár minden napunkat jelentős semmittevéssel töltsük, számottevő alkotómunka nélkül. Az önmegvalósítás helyét átvették az epizódnyi szublimációk. Egy stresszes nap nehézségeit sokszor vicces youtube-os videók nézegetésével, kedvenc – esetleg sokadik kedvenc – sorozatunk újabb részével próbáljuk oldani, ahelyett hogy sportban vagy bármilyen társas tevékenységben próbálnánk felfrissülni. Sokszor még hétvégén sem szakadunk ki a monotonitásból, ami szintén eltompuláshoz, hosszútávon apátiához is vezethet.

“Neked elég ha Coca a kóla”

(Tankcsapda: Jönnek a férgek)

                Globális tényezők mellett a helyi sajátosságokra is ki kell térnünk, amennyiben a magyar fiatalok speciális helyzetét tisztán akarjuk látni. Mint sok más kelet-európai országban, itt is megkerülhetetlen társadalomalakító mérföldkő volt a rendszerváltás. A jelen tanulmányban vizsgált korosztály nagy része már  egy demokratikus országban nevelkedett, mi több, már szüleik is csak a diktatúra “enyhébb” oldalát ismerhették fiatal felnőttként. Az Egyesült Államok következetes önmeghatározása, identitástudata kezdetektől fogva a közös ellenségkép kialakításán alapszik, amit időről időre frissíteni kell az aktuálpolitikai és világpolitikai helyzet alakulásával harmóniában (brittek, szovjetek, nácik, vietnám, Közel-Kelet, terrorizmus).

                Hazánkban a rendszerváltással hirtelen eltűnt az az ellenségkép, ami az előző generációk számára célpontot adott a lázadó életérzésre; az elnyomó hatalom. Ezt a megüresedett pozíciót a hetvenes évek szülöttei számára az előző évtizedig még hellyel-közzel betölthette a “fogyasztói társadalom” és a “globalizáció”. Ám a már az újvilágba születetteknek ezek a fogalmak nem jelentenek valódi fenyegetést, hiszen hozzászoktak az új rendszer működéséhez. Azóta pedig nem alakult ki hiteles, széles körben  elfogadott ellenségkép.

                Nem tetszik a rendszer? Bárki véleményt fogalmazhat az Interneten témától függetlenül. A szólásszabadság így biztosított, és jogilag megkérdőjelezhetetlen. Igen ám, de ami pozitívuma a töménytelen mennyiségű fórumnak, ugyanaz a hátulütője is; bárki kötetlenül – akár a nyelvhelyesség, jó ízlés vagy a felelősség szorító bilincsei nélkül is – elmondhatja mit gondol, akármennyire is tájékozatlan egy-egy kérdést illetően. Ebben a legnagyobb gond az, hogy így az a kevés értékelhető vélemény, ami végül komment, hozzászólás vagy blog formájában kikerül az Internetre, legtöbb esetben egyből el is veszik az éterben, ha nem a szóra sem érdemes megnyilvánulások között, akkor a reklámzajban. Jelen körülmények között igen nehéz elválasztani a búzát az ocsútól, így pedig nem csoda, ha az a kevés lelkes fiatal is elveszíti lendületét, aki még világmegváltó álmokat dédelget.

“Nem hiszek apáink erejében”

(Vadfruttik: Nem hiszek)

                Önmagában az, hogy a kutatás szerint a vidéki fiatalok körülbelül fele (47-52%), míg a pestieknek 29%-a elfogadja szülei értékrendjét, nem jelenti azt, hogy – ez az amúgy sem túl magas százalék – hinne is ezekben az értékekben.  A kérdés maga is értelmezési problémákat vet fel, hiszen mit jelent egy értékrendet elfogadni a lehetséges jövőkép prognosztizálásának tekintetében. Egy értékrend elfogadása, és az abban való elkötelezett hit jelentős különbség lehet egy fiatal életében, ha a saját jövőjéhez való hozzáállásról beszélünk.

                A kiábrándultság nem elsősorban az Y generáció tagjait jellemzi, ők másodkézből, a rendszerváltást megélő, attól lényegesen többet váró szüleiktől “örökölték meg” a hitetlenséget és a bizalmatlanságot. 2004-ben újabb mérföldkőhöz érkeztünk, csatlakoztunk az Európai Unióhoz, aminek hatására tömegek vándoroltak az új reményekkel kecsegtető nyugat felé. Azóta eltelt egy évtized, és ugyan a kivándorlási kedv nem csappant, a megfelelő tapasztalatokat levonva sokkal kisebb elvárásokkal indulnak útnak a vállalkozó kedvű fiatalok. Manapság már nem kell, hogy a kerítés kolbászból legyen, elég ha a kolbász kolbászból van.

                 Érdekes továbbá, hogy a rendszerváltás óta az új  parlamenti pártok sorozatos csalódásnak tették ki saját szavazóikat, amelynek nem kevesebb, mint hat párt esett eddig áldozatául. Nem csoda tehát, ha ez a fiatalabb generációból is érdektelenséget váltott ki. S ez a legutóbbi választások óta sem vett pozitív irányt, hiszen a két új – fiatalok körében kezdetben óriási népszerűségnek örvendő –  politikai erő, a Jobbik és az LMP sem tudta egyelőre maradéktalanul beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, ami a liberális párt esetében, a legfrissebb népszerűségi felmérések tükrében akár a párt országgyűlésből való kiesését is jelentheti.

A tudatlanság hatalom…

                … csak nem a tudatlan számára. Az érdektelen tömeg nem tüntet, az érdektelen tömeg nem háborodik fel. Ugyan elégedettnek sem elégedett, de a lényeg, hogy nem ég a forradalom tüzében. Anélkül, hogy feltételeznénk azt a szörnyűséget, hogy akármelyik kormányunk valaha is törekedett volna a tömegek elbutítására, azt kijelenthetjük, hogy kormányzás szempontjából mindenképpen kényelmesebb egy ilyesfajta közeg, mintha újabb márciusi ifjakat kellene kordában tartani.

                Mindazonáltal huszonnégy éve egyértelműen a mindenkori kormány hibája, hogy azt a rendszert, amiben a tisztelt állampolgáraik szocializálódnak, nevesítve az oktatást, nem sikerült korszerűsíteni, a modern munkaerőpiac, gazdaság és társadalom kívánalmainak megfelelően átszervezni. Az oktatási rendszer hiányosságai, hibás alapelvei két szinten mutatják meg hatásukat a vizsgált tanulmányban.

                Elsősorban nem készítenek fel az életre, nem nyújtanak olyan nélkülözhetetlen segítséget, mint például az adózás ismerete, a munkavállalás körülményei, alapvető ügyintézés, életpálya modellek vagy akár politikai ismeretek. A vitakultúrát, retorikát vagy az írásgyakorlatokat is említhetném azok között a készségek között, melyeket egy mai fiatal csak érintőlegesen, névlegesen sajátít el a középiskolában, pedig későbbi életében, döntéseiben jócskán hasznát vehetné. A tájékozatlanság és a készségek hiánya pedig ahhoz hasonlatos bizalmatlanságot szül, mint amit egy belső-afrikai törzs tagjaiból váltanánk ki pusztán egy zseblámpa kapcsolgatásával. Hogyan is bízhatna bárki egy olyan eszközben vagy intézményben, aminek nem érti a működését. Pedig egyik sem varázslat.

                Amivel viszont még nagyobb kárt tehet az oktatási rendszer (illetve a rossz neveltetés), ha a serdülőkorban a fiatalok nem jutnak el az önismeretnek egy egészséges szintjére. Ha nem tudják, mi érdekli őket, szinte lehetetlen motivációt találni. Rövidtávú célkitűzések nélkül pedig nem csoda, hogy nem látnak túl a holnapon. Már a továbbtanulásnál sem a hosszútávú tervek dominálnak. Nem az jár a felvételizők legtöbbjének fejében, vajon mivel is szeretnének foglalkozni, mi érdekli őket. Csak benyomulnak egy intézménybe, aztán majd csak lesz valahogy.

                Mindent összevetve azért nincs ok a borúra, az Y generációban rejlő tehetség óriási. A számok ugyan nem hazudnak, de néha nem is jelentőségteljesek, hiszen a jövőbe vetett hited akár ma is megváltozhat. S ez az emberiség igazi erőssége, alkalmazkodni a mindenkor körülményeihez. Korosztályunk talán legnagyobb kihívása a hirtelen jött individualizmus. Példakép vagy éppen ellenségkép híján sokkal lazább kötelék kapcsol minket a közösségünkhöz, az említett globalizációs, urbanizációs folyamat pedig még jobban elszakíthat minket közvetlen élőhelyünktől. Ezt a magunkra utaltságot szabadságként kell felfognunk, élnünk a lehetőségekkel, motiválni magunkat ön-ön célunk felé, hiszen a kiharcolt szabadság lényege, hogy nincs közös társadalmi cél, kollektív értékrend, aminek elfogadása kötelező, és magától értetődő lenne. Az Y generáció valóban csendesebb, az azt megelőzőknél, hiszen rajtunk a sor, hogy felnőjünk a keleti blokk gyermekmegőrzőjéből egy nyugati világmodellhez.

1  Office of National Statistics, February 2013

Forrás: Kutatópont

Kommentek